A halottak tisztelete az emberiség életéhez hozzátartozó esemény. Ennek minden nép a maga sajátos módján tett és tesz eleget. Az Egyház ősi gyakorlata volt, hogy imádkozott a megholtakért, majd kialakult az a szokás, hogy a harmadik, hetedik és harmincadik napon külön szentmisével is megemlékeztek az elhunytról.

Az ünnep mai formája a cluny-i bencés szerzetesektől származik, akik már a 10. században ezen a napon emlékeztek meg az összes megholtról. Az Egyház élő hittel terjeszti bizakodó kérését a Mindenható elé: „add kegyelmedet elhunyt gyermekeidnek, hogy a földi élet halandóságát legyőzve örökre szemlélhessenek téged, aki alkottad és megváltottad őket”.
Sok helyen már Mindenszentek ünnepének estéjén megemlékezést tartanak a megholtakról. Szent Ambrus püspök így vigasztal minket, amikor testvérének, Satyrusnak a haláláról ír: „Krisztus nem akart a haláltól menekülni, és minket sem tudott volna semmi mással jobban megmenteni, mint éppen halálával. Így tehát az ő halála mindenki élete lett”. E napon sokszor mondjuk: „Adj, Uram, örök nyugodalmat nekik!”

Nyomtatóbarát változat